A szobában gubbasztottam egyedül, egy A/5-ös vonalas
spirálfüzettel az ölemben. Kyungsoo bő tíz perce ment el, azt mondta, valami
elintéznivalója akadt a városban, de majd siet vissza. Nem akadályoztam meg őt,
még csak fel sem ajánlottam a társaságomat, hogy elkísérjem. Szükségem volt
arra, hogy rajtam és a gondolataimon kívül senki más ne tartózkodjon a
közelben.
Sóhajtottam, tekintetem egyszer csak az összefirkált
lapra siklott. Idegenszemmel egy jelentéktelen oldalnak tűnhetett, tele
áthúzásokkal és kisebb vonalakkal. Mintha egy kisgyerek kezébe adták volna egy
„rajzolj, amit akarsz” kijelentéssel. Ám én tudtam, mit ábrázol és jelent
pontosan mindaz, ami a papíron szerepelt. Nyugati, nyomtatott betűkkel a
legtetejére fel volt firkantva egy bizonyos név, alatta ketté lett osztva a
maradék hely. A baloldalra került egy pluszjel, míg a jobboldali oszlop
érdemelte ki ennek ellentettjét. Alattuk szabálytalan strigulák tarkították a
lapot, ezzel kitöltve durván három sort. Szám széle megrándult, amint tettem
még egy voksot a pozitív oldalra.
Érvek és
ellenérvek.
A tegnapi hajnalba nyúló beszélgetésünk Kyungsooval
elindított bennem valamit. Elalvás előtt is sokat töprengtem rajta, ám most,
hogy volt lehetőségem ily’ módon leírni és elválasztani a jót a rossztól, sokkal
jobban át tudtam gondolni.
– Biztos van még valami – motyogtam magamban, mikor a
toll hegyét a pluszjeles strigulákhoz vezettem. A mindennapokban olyan sokszor
eljátszottam már ezt, annyi különbséggel, hogy akkor gondolatban húzgáltam
azokat a vonalakat, és úgy éreztem, értelmetlen pótcselekvés volt. Mielőtt még
tovább dolgoztattam volna agytekervényeimet, gyors átfutattam mindkét oszlopon
a tekintetemet, és kutyafuttában megszámoltam, melyik fél az esélyesebb befutó.
Szinte feleslegesen pazaroltam rá az időmet, teljesen egyértelmű volt. Az
érveknél tizenegy, míg az ellenérveknél csak három volt. Bár nem írtam le őket,
fejben számon tartottam a picike csíkokhoz kapcsolódó magyarázatok mindegyikét.
Már épp kezdtem volna végigmenni mind a tizennégyen,
mikor kopogtak. Teljesen kizökkentem, ennek hatására összerezzentem, és
tekintetemet felemelve az ajtóra pillantottam. Nem igen vágytam most más ember
társaságára, de valamilyen oknál fogva még is csak feltápászkodtam és a
bejáratihoz mentem. (Persze előtte gondosan a párnám alá csúsztattam a füzetet
a biztonság kedvéért, mielőtt még a kíváncsi tekintetek megtalálnák.)
– Bejöhetek? – Luhan állt a küszöb előtt, nyúzott arcáról
a szomorúság legapróbb jeleit is rögtön le lehetett olvasni. Nem volt túl jó
passzban.
– Persze, gyere csak – tártam ki az ajtót, alakja elől
félre állva szabad utat adtam neki a szobába. Egy halk „Köszönöm” kíséretében
lépett beljebb, és bárminemű kérdés nélkül helyet foglalt az íróasztal mellett
álló széken. Az ajtót becsukva letelepedtem a saját ágyam sarkába, hogy a
lehető legközelebb legyek Luhanhoz.
– Mi a baj? Nagyon elkenődöttnek tűnsz.
– Minden szar – mondta ki kerek perec, tekintetében
haraggal, keserűséggel, bánattal és dühvel egyaránt. Soha nem láttam még
ennyire magába zuhanva, ledöbbentett ez az énje.
– Mi történt?
– Sehun és anyuék, meg minden – sóhajtott. – Szerintem
Sehunnak már semmit sem jelentek. Folyton a barátnőjével van, akitől már a
hajam is égnek áll. Ha ketten is vagyunk, csak róla beszél, hozzám már egy
kedves szava sincs. Nem tudom, mi lett vele, de kezdek nagyon kibukni miatta. A
szüleim meg… ezt inkább nem szeretném firtatni.
Nagyokat nyelve ittam haragos monológját, a féltékenység
csak úgy áradt belőle, szinte kézzel tapintható volt. Az utolsó mondatát
tiszteletben tartva még csak meg sem fordult a fejemben, hogy rákérdezzek, mi
zajlik náluk.
– Ne haragudj meg, hogy ezt mondom, de Sehun egy pöcs.
Nem érdemel meg téged, és ha neki fontosabb egy pár hetes kapcsolat, akkor
eláshatja magát jó mélyre.
Egy pillanatra magunkra ismertem Luhanék történetében. Én
vagyok ő, Baekhyun Sehun, és az a lány pedig Jongin, aki elrontott mindent.
Egyből elöntött a féktelen harag, amint ennek teljes egésze eljutott az
agyamig. Persze Luhan előtt nem mutattam, egyedül csak megfeszült állkapcsom
lehetett az árulkodó jel, de szerencsére nem lepleződtem le.
– Chanyeol – fújta ki a bent tartott levegőjét. Íriszei
félelmet tükröztek, bár nem értettem ennek az érzésnek az okát.
– Hallgatlak.
– Én… szóval… fú, ezt még eddig senkinek nem mondtam el –
nézett mélyen a szemeimbe, arca mindeközben komoly volt. – Nem tudom, milyen
hatást fog kiváltani belőled, de nem tudom már magamban tartani.
– Bármi is az, ne aggódj – nyugtattam, bal kezemet a
combjára simítottam, arcomra egy biztató mosoly húzódott. Luhan mély levegőt
vett, remegő ujjait összekulcsolta és kezeit az ölébe ejtette.
– Szeretem
Sehun.
Pár másodperces csend állt be közénk. Ő kétségbeesetten
fürkészte arcomat, míg én haragos tekintetemet próbáltam előle rejtegetni. Nem,
nem azért voltam mérges, mert szereti, hanem azért, mert nem ezt érdemli.
– Mondtad már neki? – kérdeztem, félszemmel
rásandítottam. Szerintem nem erre a kérdésválaszra várt, legalábbis mimikája
ezt tükrözte. Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Egy szóval sem. Képzelheted, mit mondana erre.
– Félsz az elutasítástól?
– Ez nem olyan, mintha egy nőnek vallanád be az
érzéseidet – sóhajtott. – Ő egy férfi, nem mellesleg a legjobb barátom.
Képtelen lennék eltűrni a gyűlölködő és megvető pillantásait.
– Honnan veszed, hogy így reagálna?
– Nálam jobban senki nem ismeri – nézett rám nagy
szemekkel. – Ha vonzódna is hozzám, már az első pillanatban kiszúrtam volna.
Mellesleg nem lepődtél meg?
– Hmm… egyáltalán nem. Már az első közös bulink után
mondtam Baekhyunnak, hogy szerintem itt valami nem oké – húzódott egy gonoszkás
mosoly a képemre, mire Luhan tejfehér arca lassan változott át a vörös
legsötétebb tónusába. Teljesen zavarba jött.
– Hát… ez…
– Nem kell mondanod semmit – ráztam a fejemet. – Ha neked
Sehun kell, hát tessék. Nem fogok fújjogni, annak ellenére sem, hogy nem
szeretem azt a tejfölszőke fejét.
– Sajnos már én is kezdek úgy hozzáállni, hogy taszít a
viselkedése miatt, pedig szeretem.
– Szerintem beszélj vele erről – mondtam komolyan, jobb
kezemmel a szemembe lógó hajszálakat elsimítottam. – Muszáj felhozni ezt a
témát, különben bánni fogod, hogy nem tetted meg. Tudod, milyen Sehun.
– Ó, istenem, miért ilyen nehéz minden? – Drámaian a
plafonra emelte Luhan a tekintetét, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében
nekidöntötte hátát a szék támlájának, mialatt íriszei újból az enyémbe
fúródtak. Rossz volt látni, hogy ennyire magatehetetlen.
– Hyung, ne bánkódj – mosolyogtam halványan. – Szedd
össze magad, és beszélj vele! Gyűjts érveket és magyarázatokat, hogy ha netán
szükség lenne rájuk. Sehuntól nem kell félni, annyira nem nagy falat a srác,
mint ahogy te azt gondolod. Meg különben is, csókolóztatok már, nem?
– De – pirult ismét, ám tekintetét le nem vette volna
rólam. – Nem is egyszer.
– Élvezted?
– Nem igazán emlékszem rájuk, de amennyi megmaradt,
baromi jó volt.
– Na – elvigyorodtam. –, biztos Sehun is így gondolja.
Máskülönben csak egyszer fordult volna elő, így meg…
– Nagyon sokszor – fejezte be helyettem a mondatomat,
amit egy hálás mosollyal díjaztam.
– Már is nincs semmi vesztenivalód.
– De a barátnője—
– Ne törődj vele.
– Hát…
– Komolyan mondtam. Ne foglalkozz azzal a csajjal. Sehun
a tied, senki nem veheti el tőled, bármennyire is dögös meg miegymás, oké?
– Oké – bólintott, ezzel nyomatékosítva a válaszát.
– Ez a beszéd, haver! – Mosolyogva emeltem fel a
tenyeremet, mire hezitálás nélkül belecsapott.
– Köszi, Chan. Örülök, hogy elmondhattam valakinek.
Merev testtartása szépen lassan ellazult, sokkal
nyugodtabban ült a széken, mint pár másodperccel ezelőtt. Felderült arccal
bámultam őt, és legbelül majd kicsattantam a boldogságtól. Lenyűgöztem belső
énemet, hogy Luhan helyzetébe beleélve magam milyen szuper kis tanáccsal leptem
meg őt is, és magamat is egyaránt. Pontosan, én is ugyanezt fogom tenni. Nem
fog érdekelni Jongin, nem fog érdekelni senki sem. Csak Baekhyun, és kész. Arról
pedig ne is beszéljünk, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy
ismét velem legyen.
Mindent.
– El sem hiszem, hogy már december van – mondtam
Kyungsoonak az ablak előtt állva. Már percek óta a hópihéket bámultam, amik
szüntelenül hullottak az égből, mintha csak porcukrot szitáltak volna egy nagy
tepsi süteményre. Az utak is fehérben ragyogtak annak ellenére, hogy millió egy
autó kereke tapadt már az aszfaltra aznap. A járókelők közül voltak olyanok,
akik esernyővel védekeztek a nedves pihék ellen, de az emberek többsége még is
csak a jó öreg sapka-sál kombinációval védte magát a hidegtől és a nem kívánt
hótól.
– Gyorsan telik az idő – jegyezte meg ámulattal teli
hangon, és félszemmel láttam, ahogy a szoba másik ablakához megy.
– Nem megyünk sétálni? – kérdeztem hirtelen, amint
felvillant elmémben a nagyszerű ötlet. Mindig is szerettem a hidegben
bóklászni, valahogy jobban ki tudtam szellőztetni a fejemet. A legtöbb megoldás
ilyentájt született, a megválaszolatlan kérdések pedig végre értelmet nyertek, amint
átrágtam magam az összesen. Úgy gondoltam, most jót tenne háborgó
gondolataimnak és a tudatlanságnak, ami már egy jó ideje gyötört. Kyungsoo
hallgatott egy ideig, hezitált, hogy feláldozza-e magát a kinti hidegnek, vagy
inkább maradjon a kollégium meleget nyújtó falai közt. Szinte már éreztem is a
válaszát.
– Bocsi Channie, de nem szeretnék megfagyni. – Bár ilyen könnyen találnék ki mindent.
– Hát rendben. – Lemondó sóhajommal egy időben távolodtam
el az ablaktól, majd hangtalanul a fogas felé igyekeztem.
– Egyedül mész?
– Szerintem hívom Luhant – dünnyögtem, ahogy lehajoltam,
hogy belebújjak a bakancsomba, és bekössem annak hosszú fűzőit. Egy perces
bíbelődés után felegyenesedtem, nyújtózkodtam egyet, és nyakam köré tekertem a
kedvenc fekete sálamat, mihez társult a vastag kabátom és a szintén fekete
kesztyűm is. Teljes sötétben pompáztam.
– Hozzak valamit a városból? – fordultam Kyungsoo felé,
még mielőtt kinyitottam volna az ajtót. Rövid időre elgondolkodott, válasza
végül csak egy aprócska fejrázás volt, jelezve, hogy nem. – Majd jövök – biccentettem,
a következő pillanatban pedig már a folyosón voltam. Gyorsan letudtam azt a
két-három lépést, és amint a szomszédos szoba elé értem, öklöm kétszer landolt
a falapon. Másodpercekbe tellett, mire kinyílt előttem a bejárat.
– Luhan? – kérdeztem egyből a fapofával rám néző Sehunt,
kinek hajtincsei össze-visszaálltak, elég ramatyul nézett ki. Szemei alatt
kisebb karikák húzódtak, arca meggyötört volt, látszott rajta, hogy nem igen
aludta ki magát az éjjel.
– Elment – válaszolta olyan halkan, hogy ha nem hegyezem
a fülemet, akkor nem hallok szavából az égvilágon semmit sem. Hát ezzel meg mi lett?
– Jól vagy? – Bár különösképpen nem izgatott, hogy a
halálán van-e vagy sem, udvariasságból még is rákérdeztem.
– Nézz meg jól, és utána kérdezd meg még egyszer, te
idióta – morogta orra alatt, komor tekintetével lyukat égetett az arcomba.
Alapból nem erőlteti meg magát, ha a kedvességről van szó, de ma sokkal durvább
volt, mint alapjáraton. Mondanom sem kell, nagyon felbosszantotta az amúgy sem
higgadt kedélyállapotomat.
– Figyelj, Sehun – vettem egy nagy levegőt, amit aztán
orromon fújtam ki. –, én sem kedvellek téged, ne aggódj, de ez már sok. A
hyungod vagyok, és úgy érzem, hogy kijár a tisztelet, szóval marha gyorsan
vegyél vissza az arcodból!
– Hűha – pimaszkodott tovább, és bár betegnek tűnt, a
vérem szívását még sem tudta abbahagyni. – Tudod, ez az éned sokkal jobb, mint
a Baekhyunt sirató Chanyeol. Ha ilyen karizmatikus lennél, lehet, még a végén
jóban lennénk.
– Jó, Sehun – intettem le, jelezve, hogy hagyja abba. Nem
volt hozzá, és a béna beszólásaihoz kedvem, így hát fogtam magam, és szó nélkül
tovább indultam a folyosón. Oldalra fordulásom pillanatában még elcsíptem
meglepett arcvonásait, amit szekundumok alatt rendezett, és ismét jégherceggé
vált, azzal a megvető és komoly pillantásával. Nem tette szóvá, hogy miért
megyek el, cselekedetemre a válasza egy jól irányzott ajtó csapódás volt, ami
kisebb mosolyt csalt arcomra, annak ellenére is, hogy sikerült még jobban
felhergelnie. Esküszöm, rejtély volt számomra, hogy Luhan hogy volt képes
összebarátkozni vele, egyáltalán szeretni, rajongani ezért az emberért. Persze
már mondta, hogy felém is simán nyitna, csak várjam meg a megfelelő alkalmat.
Na de mikor? Nem fogom az egész ittlétem idejét arra pazarolni, hogy egy bunkó
alaknak tegyek eleget azzal, hogy megalázkodok előtte, és tűröm a sok rosszat,
amit felém intéz. Biztos, hogy a kapcsolatunk nem fog javulni, sőt, inkább csak
rosszabb lesz, ha így folytatjuk mindketten. És márpedig én nem fogom hagyni
magam, bármennyire is erre vár az a takony. (És jelenesetben tökéletes jelző
volt rá.)
Mivel Kyungsoo nem volt hajlandó velem jönni, és Luhan
sem volt a szobájában, kénytelen voltam egyedül elhagyni a kollégium épületét.
Vérfagyasztóan hideg volt, egy pillanatra meg is bántam, hogy kimerészkedtem az
utcára, azonban amikor eszem bejutott a ma reggeli tervem egy rövidke kis
„városnézésről”, egyből elszállt minden kételyem. Hatalmas mosolyom bujkált
sálam alatt, amit senki nem láthatott, csakis én érezhettem. Céltudatosan megindulva
szeltem a város utcáit, ahol most felettébb sok ember tartózkodott, a
forgalomról pedig ne is beszéljek.
Első utam a mindenes boltba vezetett, ami a kolesztól bő
negyed óra gyaloglásra volt. Még múltkor (mikor Kyungsooval betértünk a közeli
hangszerüzletbe) pillantottam meg, és gondoltam, még sok hasznom származhat a
későbbiek során, ha bekukkantok oda. Felvillanyozva mentem be a boltba, ahol
menten megcsapott a meleg érzete, gerincem vonalán végigfutott a jóleső bizsergés,
libabőrös lettem.
– Jó napot! – köszöntöttem az eladót kedvesen, mire
hasonló hangszínen üdvözölt. Férfi volt, talán a negyvenes éveiben járhatott,
szemüveget viselt, haja kissé rendezetlen volt, alakja leheletnyit telt.
Igazából kedves fickónak tűnt, de több figyelmet már nem szenteltem neki. Az
oszlopok közti folyosókat róttam, eközben szinte mindenfélét láttam, de amire
nekem volt szükségem, azt eddig még egyet sem. Pár perces bolyongás után
feladtam, ezért következhetett a B terv: a védtelen eladótól becserkészni a számomra
nagyon fontos kelléket, ha törik, ha szakad.
– Elnézést, ahjussi – lépkedtem a pulthoz, mi mögött a
férfi egy széken ülve rejtvényt fejtett. Fejét nyomban felemelte, amint
meghallotta, hogy hozzábeszélek. – Tartanak szöget?
– Tudtommal igen – bólintott. – A negyedik sor végén nézd
meg, a barkácsolós dolgoknál.
– Köszönöm.
Összevont szemöldökkel indultam el a negyedik sor vége
felé, hiszen meg mertem volna esküdni, hogy azt is már megnéztem. Nagy
meglepetésemre tényleg ott voltak a szögek, rögtön a fellógatott kalapácsok
alatt, kisebb dobozkákba csomagolva, százas kiszerelésben. Finoman fejbe
kólintottam magam. Miért vagyok ilyen
vak? Rögtön a kezembe vettem egy csomaggal, és hogy mindennel biztosra
menjek, a legszimpatikusabb kalapácsot is leemeltem a helyéről. Elégedetten
baktattam vissza a bácsihoz, hogy kifizethessem mindazt, amit a markomban
szorongattam.
Fizetés után távoztam, és az újdonsült szerzeményeimmel a
szatyorban indultam vissza a kollégiumba.
Egy; pipa.
Alig két nap telt el azóta, hogy megvásároltam a szögeket
és a kalapácsot. Már jó ideje ki volt találva, hogy mit fogok velük kezdeni, ám
ahhoz kellett még egy nagyon fontos dolog, ami fel volt írva a listára; baseballütő.
Mintha rémlett volna, hogy az egyik csoporttársam él-hal ezért a sportért, de
már nem emlékeztem pontosan, ki volt az a bizonyos személy.
– Mondd csak Kyungsoo, ki baseballozott régen? Yifan vagy
Joonmyun hyung? – A gitár húrjait hirtelen lefogtam, nem bírtam már magamban
tartani a kérdést, bármennyire is próbáltam elvonni erről a figyelmemet a
zenével. Máskor könnyedén bevált, ám most valahogy még sem használt. Irdatlan
erősen fúrta oldalamat a kíváncsiság.
– Yifan. De ő még mindig baseballozik.
– Ó.
– Miért kérdezed? – vont kérdőre, jobb szemöldökét
felvonta. Rántottam egyet vállaimon, fejemet oldalra billentettem eközben.
– Már egy ideje gondolkozok azon, hogy én is elkezdek
járni – hazudtam szemrebbenés nélkül egy szolid mosoly kíséretében.
– Valóban?
– Ühüm.
– Nem olyan rossz sport. – Egyetértően bólogatott, a
következő pillanatban pedig már újból bele volt temetkezve a telefonjába. Diadalittas
vigyorom elrejtése végett fogaim közé vettem alsó ajkamat, gondolatban
örömtáncot jártam.
– Majd megkérdezem tőle, hol vette az ütőjét.
– Valószínűleg egy sportáruházban – sandított rám az
ágyán fekve.
– Írok neki.
Bár tudtam, hogy Kyungsoot nem igen izgatja, mit teszek
és mit nem a szabad időmben, ennek ellenére kisgyerek módjára osztottam meg
vele a gondolataimat.
Telefonomat elővéve csatlakoztam a kollégiumi wifihez, és
amint kapcsolódott, felléptem a közösségi oldalra, és kikerestem Yifan nevét.
Szívbaj nélkül ráírtam, mikor konstatáltam, hogy épp elérhető.
박찬열 Hey, baby!
吴亦凡 Yo, Chan!
박찬열 Baseballozol még, ugye?
吴亦凡 Aha. Miért?
박찬열 Hol vetted az ütőd?
吴亦凡 Talán te is járni akarsz? lol
박찬열 Lehet. Szóval?
吴亦凡 Bármelyik sportboltban találsz.
박찬열 Kajak?
吴亦凡 Ja.
박찬열 Thx, bro.
吴亦凡 lol Chan, mindig meglepsz.
박찬열 ;)
Yifannal imádtam beszélgetni. Bár ő is ugyan hyungjaimhoz
tartozott, ennek ellenére a világhálón egyszer sem beszéltem vele úgy. Egy-két
köszönési formát átvettem tőle (mint a „Hey, baby” és hasonlók), amit a
későbbiekben nagy lelkesedéssel használtam.
– Kyungsoo – emeltem fel a fejemet, nyájas, kérlelő
hangon pillantottam szobatársam felé.
– NEM – vágta rá rögtön, egyöntetűen, és érződött rajta,
a világért sem változtatná meg a válaszát a fel nem tett kérdésemre.
– Miért csinálod ezt velem?
– Nem szeretem a hideget, ez minden.
– Te semmit nem szeretsz. – Szemeimet megforgatva keltem
fel az ágyról, majd a szekrényhez mentem, mi előtt a kedvenc bakancsom
álldogált.
– Nem tudom, miért olyan fontos ez most neked.
– Mert csak!
– Akkor menj – sóhajtott, majd pozíciót váltott.
(Hallottam, ahogy helyezkedik a takarón.)
– Megyek is! Te lusta dög.
– Hogy van mersz—
És már csuktam is be magam mögött az ajtót egy
szórakozott vigyorral az arcomon.
Kettő; pipa.
Szerda este volt, az idő nyolc előtt járhatott pár
perccel. Már vagy fél órája szobroztam egy hatalmas fa árnyékában, ami
közvetlen a kollégium melletti zöldöves területen álldogált a többi óriás társa
mellett, miknek lombkoronái elzárták a Hold fényeit. Egy-két parkbéli lámpa
égett, a többi pedig vagy le volt kapcsolva, vagy ki volt égve. Nem szerettem
sötétben lenni, de most az egyszer kapóra jött.
A jobb csuklómon viselt órára pillantottam; a kismutató
már a nyolcason volt, míg a nagy a tizenkettőt érintette pont. Szemeim egyből
felcsillantak, ahogy felcsendült az a bizonyos hang, minek gazdája miatt már
szinte jéggé dermedtem a vastag törzs mellett.
Bal kezemből a hosszú szögekkel díszített baseballütőt
áttettem a jobb kezembe, a feltűnést kerülve kikandikáltam rejtekhelyem mögül.
A szívem egy óriásit dobbant, végtagjaim hirtelenjében
úgy elkezdtek reszketni, mint egy jókora kocsonyadarab. A vérkeringésem is
megállt egy pillanatra, a torkomba költözött gombóccal hatalmas harcot vívtam,
akárcsak az érzéseimmel. Az egyik felem azt sugallta, hogy ez a helyes
megoldás, míg a másik, jobbik belső hang pedig azt, hogy oltári nagy őrültséget
akarok csinálni, ne tegyem meg. Pillanatok teltek el a tudatlanság homályába
veszve, azonban elég volt egyetlen egy nevet hallanom ahhoz, hogy végérvényesen
dűlőre jussak.
– Persze Baekhyun, megmondom neki! – ejtette ki
tökéletesen ívelt ajkai közül Jongin, egy jókora mosollyal a – szintúgy –
hibátlan arcán.
Eddig úgy éreztem, hogy majd megfagyok, ám ezek után,
teljességgel perzselt minden testrészem. Dühömet addig kontrolláltam, míg a
mobilját ki nem nyomta, meg nem szakította a beszélgetését Baekhyunnal. Az én Baekhyunommal.
Mély levegőt véve behunytam a szemeimet, elszámoltam
ötig, majd egy „Most vagy soha” gondolattal kiléptem a fa takarásából.
Izgultam, féltem, de tudtam, nincs már visszaút, ezt választottam, ezt is kell
végigcsinálnom.
A hó ropogott a talpam alatt, Jongin viszont hála az
égnek ebből nem hallott semmit. Zenét hallgatott, mint szokás szerint a nap
huszonnégy órájában.
Épp egy olyan hét-nyolc méter következett, ami teljes
sötétségbe burkolózott, így nem tétovázva, kihasználtam az alkalmat, és egy
igen halk „Bocsáss meg” mondat után nagy erővel meglendítve az ütőt,
beleállítottam Jongin hátába a hegyes, kesze-kusza szöges, általam
összeeszkábált fegyvernek kinevezett tárgyat. A fiú előre esett a hirtelen jött
ütéstől, fájdalmában felnyögött. Kezéből kiesett a mobilja, egyenesen a le nem
takarított járdán koppant, beleolvadva a hóba.
Megijedtem, egy pillanatra átfutott agyamon az a
gondolat, hogy ha még van annyira ereje, akkor segítségért kiálthat, ezért
amilyen gyorsan, és reflexszerűen tudtam, kiszedtem testéből az ütőt, majd
újabb, s újabb csapásokat mérve rá, addig folytattam ezt a mozdulatsort, míg a
hófehér leplet át nem színezte az ő piros vére.
Az utolsó lendítés után elhajítottam az ütőt, majd
Jongint a hátára fordítva leguggoltam hozzá. Zsebemből előhúzva a telefont,
megvilágítottam az arcát; szájából szivárgott a vére, szemei mereven, üvegesen,
bámultak előre, hajszálain megcsillantak az olvadt hópihék cseppjei. Ujjaimat a
nyakán lévő verőérre nyomtam, de nem éreztem semmi lüktetést.
Megkönnyebbültem. Elvégeztem a dolgomat.
A telefonom kijelzőjére rápillantva megláttam, hogy volt
egy millió nem fogadott hívásom, az utolsó pedig alig egy perce érkezett.
Feloldottam a kódot, a kis ikonra rávezetve az ujjamat konstatáltam, hogy az
utolsó bejövő hívást Jongintól kaptam 20:02 perckor. A többi mind Baektől volt.
A levegő a tüdőmben rekedt, pislogni is elfelejtettem a
döbbenettől. Remegő kézzel emeltem ki az immár vérrel borított hókupacból a
telefonját, s megláttam, hogy volt egy üzenete Baekhyuntól. Pofátlanságnak
éreztem megnyitni más levelét, de egy halott embernél ez már mindegy volt.
„Felhívtad? Kérlek, mondd, hogy felhívtad! Órák óta nem
tudom elérni, fogalmam sincs, hogy hova mehetett… remélem, te több szerencsével
jársz, és neked felveszi Chanyeol a telefont. Írj sms-t, oksi?”
Eltátottam a számat, a sokktól csak egy halkabb nyögés
szökött ki ajkaim közül.
Baekhyun… aggódott értem… ez az jelenti… nem csak én
gondolom ennyire mélynek a kapcsolatunkat…
Boldog mosolyom az arcomra fagyott, szemeim könnybe
lábadtak a meghatódottságtól.
Megérte. Teljesen megérte Jongin halála. Ha ezt nem
teszem meg, nem jövök rá arra, hogy tényleg ennyire fontos vagyok Baekhyunnak.
A pillanatnyi mámorból felocsúdva szálltam vissza a Föld
nevezetű bolygóra, és szembesültem a két kezem által okozta pusztítással. Egy szekundumra
kihagyott egy ütemet a szívem, hangosan ziháltam. El. Sem. Hiszem. Hogy.
Megtettem.
– Jongin – érintettem ujjaimat a fiú jéghideg arcához,
ami még így holtan is gyönyörű volt. Szent szar, mit tettem! – Jézusom –
simítottam végig puha bőrén, könnyeim közben megállíthatatlanul és hangtalanul
csordogáltak végig orcáimon.
Az elmúlt hetekben csak tervezgettem és tervezgettem, de
nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig. Tegnap eljöttem a kollégiumból egy szó
és mindenki tudta nélkül. Még Kyungsoonak és Luhannak sem mondtam el, így
érthetőek voltak Baekhyun aggódó üzenetei, amiket Jonginnak küldött. A közeli
szállodában vettem ki egy szobát három napra (a tegnapi és a mai benne volt),
ami tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy megvalósítsam a szörnyű bosszúmat, amiért…
elvette tőlem Baekhyunt. De ez… így látni őt… egyszerűen felfoghatatlan és
lehetetlen. Alig pár hónapja még együtt lógtunk nap, mint nap, most meg…
Élettelen teste felett gubbasztok, megannyi gyűlölettel iránta, és annál is
többel magam iránt. Ha ezt bárki megtudja, nekem végem! Ép ésszel látva a
dolgokat teljesen máshogy közelítettem volna meg őket, de annyira elkapott a
hév és a düh, hogy képtelen voltam kontrollálni az érzéseimet. Egyből azt
véltem helyesnek, ami legelőször az eszembe jutott, így nem is próbáltam más megoldást találni. Eluralkodott rajtam, és átvette az irányítást. Hatalmas hibát követtem el.
– Ó, basszus – sóhajtottam, jobb kézfejemmel letöröltem a
könnyeimet, amik már szinte a bőrömhöz fagytak abban a hidegben.
Mikor felálltam, úgy éreztem, tömör zseléből vannak a
lábaim. És nem, nem a hidegtől reszkettek, hanem magától a látványtól, ahogyan Jongin
előttem feküdt, alakja körül egy jókora vértócsával. Hátborzongató volt
testközelből ilyet látni, már-már rettegtem tőle és olyanok játszódtak le a
fejemben, hogy bármikor felébred és megöl.
Bugyuta gondolataim elhessegetése után erőtlenül ragadtam
meg a csuklójánál, majd az útról egyenesen a bokrok mögé húztam. Nagy
erőfeszítésekbe tellett, mire megtaláltam a megfelelő helyet a továbbiakhoz
(ugyanis a hullamerevség végett nehéz volt, mintha tömör csontos húsköteggel birkóztam
volna meg).
Még szerencse, hogy felkészültem minden eshetőségre.
Kabátzsebemből egy kis gyufásdobozt húztam elő, s remegő ujjaimmal
kicsúsztattam a skatulyát. Kivettem egy gyufaszálat, majd a dobozka oldalához
érintettem a fejét. Ujjaim szüntelenül remegtek, alsó ajkamat beharapva még egy
utolsó pillantást vetettem Jonginra, majd a gyufát meggyújtva a fiú mellkasára
tettem azt. Először csak aprócska füst keletkezett, amint a tűz átégette
kabátjának anyagát. Az első gyufa elaludt.
Szedd össze magad,
Chanyeol!
Annyira nem akartam ezt tenni, de nem volt más
választásom. Nem akartam lebukni, és nem akartam, hogy kitudódjon mindenki
számára a szörnyű tettem. Lelkiismeretem felett gyávaságom győzött, ezért
rögtön vagy négy szálat kaptam ki a skatulyából és egyszerre meggyújtva őket ismét Jonginhoz érintettem. A lángok most nem aludtak el, és bár lassan, de
meggyulladt végül a szövetkabátja. Percek teltek el, és a forróság futótűzként terjedve szét rajta mindent felemésztett.
Könnyektől csillogó szemekkel bámultam a sötétben
világító sárga nyalábokat. A szívem fájt, ostobának éreztem magamat. Legbelül,
jó mélyen piciny lelkem megnyugvásra lelt, ám agyam nem tudta feldolgozni a
tényt, hogy megöltem Jongint. Egy szörnyeteg vagyok.